A jövőben megszűnhet a költségvetési fegyelem?

A jelenlegi közgazdasági gondolkodás egyik alaptétele, hogy minden kormányzatnak fegyelmezett költségvetési politikát kell folytatni különben az államadósság egyre nagyobb mértékeket fog ölteni és az emelkedő kamatteher előbb-utóbb érdemben fékezi majd az ország gazdasági növekedését.

A fentiek alapján egyértelműen az a kép rajzolódik ki, hogy a kormányzat tökéletesen hasonló helyzetben van, mint egy vállalat, azaz hosszú távon nem költhet sokkal többet, mint amennyi bevétellel rendelkezik. Ugyanakkor a költségvetés kiadásai jellemzően saját devizában keletkeznek. A jegybankok pedig saját devizában elméletben korlátlan mennyiségű pénzt teremthetnek. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért szükséges a költségvetési fegyelem?

A történelem arra tanított minket, hogy azokban az időszakokban, amikor a kormányok a növekvő kiadásaikat folyamatos pénzteremtéssel igyekezetek finanszírozni, akkor az előbb-utóbb az infláció érdemi, sokszor drasztikus megugrásához vezetett. Ezt elkerülendő jogszabályba foglalták világszerte, hogy a jegybankok közvetlenül (pénzteremtés útján) nem finanszírozhatják a költségvetés kiadásait. Tehát formálisan egy jogszabály idézi elő, hogy a legtöbb kormányzat hasonló pénzügyi szabályok alapján működik, mint egy vállalat.

Az egyre nagyobb geopolitikai bizonytalanságok, a lassuló növekedés és a jegybankok kifejezetten korlátozott mozgástere egyre inkább ráirányította a reflektorfényt a fiskális politikára, mint lehetséges megoldásra a további lassulás vagy akár egy válság esetére. Ugyanakkor sok országban már most is kifejezetten nagy költségvetési hiányt lehet tapasztalni, így felmerül a kérdés, hogyan lehet további költségvetési élénkítést elindítani, hogy közben ne növekedjenek a kormányzatok kamatterhei elviselhetetlenül magas szintekre.

Erre a dilemmára kínál megoldást az elmúlt években egyre népszerűbbé vált MMT (Modern Monetary Theory). Az elmélet legfontosabb állítása. hogy addig a pillanatig, amíg nem tapasztalható teljes foglalkoztatás és a gépi kapacitások nincsenek maximálisan kihasználva, a jegybank nyugodtan finanszírozhatja a költségvetés növekvő kiadásait, annak nem lesz inflációs hatása. Így igazából nem is a költségvetésre vonatkozó szigorú hiánycélokat kellene a kormányoknak betartania, hanem a kapacitások kihasználtságára, különösen a teljes foglalkoztatottság elérésére kellene koncentrálnia. Ha ez teljesül és már érződik az inflációs nyomás, akkor a költségvetési szigorítás útján lehet mérsékelni a túlzott keresletet. Tehát az elmélet szerint a fent említett jogszabályra nincs is szükség.

Az elmélet alapvetően azon az egyébként helyesnek tekinthető állításon nyugszik, hogy a pénzmennyiség növekedése nem okoz érdemi infláció emelkedést, amíg a kapacitások kihasználatlansága jellemzi a gazdaságot. Ugyanakkor ez a felvázolt rendszer komoly kockázatokat hordoz magába. Hiszen egyetlen biztosítéka lenne az árstabilitásnak, mégpedig az, hogy a jövőbeni a kormányok tökéletesen fel tudják mérni a teljes foglakoztatás (mindenki dolgozik, aki szeretne) szintjét és így a túlzott gazdaságélénkítés nem eredményez berobbanó inflációt.

Az MMT által javasolt rendszer sok kockázatot rejt magában, de egy olyan környezetben, ahol érdemi gazdasági lassulás mellett rendkívül korlátozott mozgástérrel rendelkeznek a jegybankok, csábító megoldás lenne a problémákra. Az egyetlen igazi fenyegetés, az elszabaduló áremelkedés veszélye, pedig aligha jelentene visszatartó erőt az elmúlt évek globálisan nyomott inflációs környezte mellett. Következésképpen az előttünk álló években egyre nagyobb esély mutatkozik arra, hogy első körben a fejlett gazdaságokban elindul egy aktív közgazdasági gondolkodás, hogy milyen formában lehet az MMT elképzeléseit a gyakorlatban is alkalmazni.